Az év első hónapja már egy sorsforító esemennyel kezdődött letettem az alapfokú szakács vizsgámat, 96% -os majdnem maximális pontszammal kíváló 5-ös értékeléssel. Azóta is a kedvenc ételem lett a vizsga ételek egyike a barckos piskóta tekercs.

Az újabb tartalom és forma állt egybe

A legrégebbi  vágyam gyerekkori álmom öntött tavasszal formát. Befejeztem a könyvem és két hónap alatt tovabbi folytatást is írtam így már mára isbn számmal rendelkezik a saját történetem egy trilógia.  A nyomtatásra vár kiadót keresek, remélem időben találok megfelelő  árban. Vagy a magán kiadáson is gondolkodtam. 

Egy rövidke részlet az első kötetből 

A 1. fejezet – Emlékeim kezdete

Egy könyv volt a kulcs. A Beavatás olvasása közben hirtelen előtörtek azok az emlékek, amelyeket azt hittem, mélyen eltemettem magamban. A gyermekkorom óta velem élő képek és érzések újraéledtek, és már nem tudtam többé elhessegetni őket.

Kisbabaként minden éjjel újra és újra átéltem előző életeim jeleneteit. Ezek az álmok nem voltak álomszerűek – teljesen valóságosak voltak, annyira, hogy még a saját sikolyomra sem ébredtem fel. Nem voltam tudatában annak, hogy ebben az életben gyerek vagyok. Idegennek éreztem a családomat, semmiféle kötődést nem éreztem szüleim iránt – mintha csak véletlenszerűen kerültem volna hozzájuk.

Éjszakánként nem mertem elaludni. A sötétben zölden és vörösen izzó, kígyószerűen tekergő, apró gömböket láttam, melyek hol lassan, hol vad sebességgel cikáztak körülöttem. Akkor még nem tudtam, mi ezeknek a valódi természete, csak féltem tőlük. Ma már tudom, hogy szubatomi részecskéket láttam – a világunkat átszövő apró, örökmozgó energiákat. Ha sokáig figyelem őket, ma is hallom finom zúgásukat, és ettől álomba szenderülök. De gyermekként rettegtem tőlük, mint óriási kígyóktól. Fogalmam sincs, honnan tudtam egyáltalán, mi az a kígyó…

Édesanyámtól is féltem. Minden este, amikor bejött jóéjt puszit adni, a feje körül vörösen izzó szikrák gomolyogtak. Az érintése hideg, érzéketlen és gépies volt. Ez a rideg energia még inkább felerősítette bennem az idegenség érzését. És ahogy kilépett az ajtón, magamra maradtam – újra és újra ugyanabba az „álomba” zuhanva vissza, amelyről tudtam, hogy több annál.

Ott álltam újra, teljes tudatommal egy másik világban – egy özönvíz előtti, fejlett civilizáció közepén. Egy hatalmas fallal körülvett városban éltem, egy palotában, uralkodói család sarjaként. A város védelmet nyújtott a külső világ veszélyeitől, és fejlett technológiával működött: éjszakánként lámpák világították meg az utcákat, melyek fényét egy piramis csúcsán elhelyezett energiaforrás biztosította.

Apám szeretett, de politikai okokból férjhez akart adni egy másik uralkodóhoz – szövetség és biztonság érdekében. Én azonban mást szerettem: Aurelt, a vadászt, aki a város falain túl élő lényekkel szemben védte meg az embereket. Szerelmünk tiltott volt, de annál igazabb. Egy napon selyemruhámat bőrruhára cserélve megszöktünk a városból, és egy patak melletti barlangban telepedtünk le. Bogyókat, halat ettünk, és két gyermekünk született. Az angyal, Mihály, mindig jelen volt – különösen a szüléseknél.

Egy napon az angyal azt mondta: „Eljött az idő, zárkózzatok be, mert az égből érkező sugarak mindent elpusztítanak.” És mi hallgattunk rá. Villámok, zúgások, robajlások – majd csend. Amikor előjöttünk, a világ megváltozott. De a kedves hosszúnyakú dinoszaurusz, aki segített fát gyűjteni, még élt. Új életet kezdtünk. Aztán egy nap elaludtam – és már nem ébredtem fel.

A következő életképem Egyiptomban játszódott. A fáraó feleségének udvarhölgye voltam, a bizalmasa. A fáraónak is volt egy közeli társa – egy férfi, akivel mély lelki és testi egységben éltünk. De amikor tűz ütött ki a palotában, ő engem akart menteni – én viszont azt kiáltottam: „Mentsd a fáraót!” És ott, a lángok között véget ért az életem.

Majd jött egy másik test, másik sors. Boszorkánynak bélyegeztek, és üldöztek. A világítótorony felé menekültem, de utolértek, és hátulról több késszúrással végeztek velem.

Ezután Japán következett...

Szorítottam magamhoz és csak annyit mondtam, nagyon hiányoztál.- Ő azt mondta tudom, de jól vagyok és

te vagy a híd a világok között. – mondta és kicsi Vespámnak szólított, ahogy kis koromban.De most

mennem kell, nem jöhetek tovább mondta és még utoljára megfogta a kezem.

Elindúlt vissza- még találkozunk, hallottam a távolból a hangját.

Rafael mosolyogva csillogó szemekkel mondta, -itt az idő.