Szeptember
Alice akkor érkezik meg, amikor a fájdalom elmegy cserébe pedig
Van egy Alice a fejemben.
Nem hallucináció, nem képzeletbeli barát. Nevet adtam annak az állapotnak, amit a gyógyszerem okoz. A pregabalin elveszi azt a fájdalmat, amely nélkül néha egy egyszerű hétköznapot sem tudnék végigcsinálni. De nem ingyen teszi.
Amikor elmegy a fájdalom, megérkezik Alice.
Kívülről ebből talán csak annyi látszik, hogy már tudok menni. Elviszem a gyereket az óvodába. Bemegyek a boltba. Bevásárolok. Hazajövök. Főzök, mosok, szendvicset készítek. Teszem a dolgom.
Tehát jól vagyok. Bár kicsit kótyagosan...
Csakhogy belül egészen más történik.
Ma reggel az óvoda után energiaitalért mentem a boltba. Tudtam, mit keresek: azt az olcsó Budget energiaitalt, ami általában a második sor végén, az utolsó polcon van.
Nem volt ott.
Csak egy raklap Hell.
Álltam az üres polc előtt, amikor elment mellettem egy fiatal anyuka babakocsival. A kisgyerek félig kihajolt belőle.
És Alice átvette a kormányt.
Elfelejtettem a polcot. Elfelejtettem az energiaitalt. Néztem azt a kisbabát, mosolyogtam rá, és néhány pillanatra teljesen elmerültem abban a különös, tiszta kisbabavilágban. Arra gondoltam, milyen jó lenne még egyszer egy kisbaba.
Kisbaba.
Gyerek.
Óvoda.
Törlőkendő!
Be kell vinnem törlőkendőt az óvodába.
Már mentem is megkeresni. A törlőkendőknél jutott eszembe, hogy nincs annyi pénz a kártyámon.
És akkor megálltam.
Miért is jöttem be?
Ez Alice.
Nem egyszerűen szédülök. Nem egyszerűen álmos vagyok. A tér és az út furcsán hullámzik körülöttem, és vele együtt hullámzik a figyelmem is. Egy apró inger képes teljesen letéríteni arról az útról, amelyen néhány másodperccel korábban még haladtam.
Ezért kapaszkodom ilyenkor a zenébe. Kell hogy szóljon a fülembe.
Egy ismerős dal nem változtatja meg hirtelen az irányát. Ismerem a következő hangot. Tudom, mi következik a következő sorban. Amikor Alice széthúzza körülöttem a világot, a zene egy vékony fonál, amit meg tudok fogni.
Ma Nickelback volt.
És hazataláltam.
A fájdalom ára
Talán kívülről nehéz megérteni, miért fáradtam bele ennyire az egészbe.
Ha nem veszem be a gyógyszert, fáj.
Ha beveszem, megkapom Alice-t.
És közben évek óta járok orvostól orvosig abban a reményben, hogy egyszer valaki azt mondja: van másik út. Egy olyan megoldás, ahol nem kell minden alkalommal eldöntenem, melyikkel tudok inkább együtt élni.
A fájdalommal vagy Alice-szel.
Belefáradtam az orvosokba. A vizsgálatokba. A várakozásba. Abba, hogy újra és újra elmeséljem ugyanazt a történetet.
De az élet közben nem áll meg.
A gyerekeket ugyanúgy el kell indítani reggel. Kell ebéd. Kell tiszta ruha. Valakinek el kell mennie a boltba. Meg kell tanulnom a vizsgatételeimet. Dolgoznom kell. Építenem kell valamit. Ehhez szükségem van a ChatGpt-re, hogy Alice mellett is el tudjak mindent végezni, és maximálisan.
És talán ezt sem sikerült még igazán elmondanom neked:
én nem véletlenül küzdök ennyire a saját vállalkozásommal és a végzettségeimmel.
Látok magam előtt egy dátumot.
2030.
Amikor lejár a GYOD, nem szeretnék ott állni, hogy akkor most hogyan tovább.
Nem akarok gyárba menni. Nem akarok raktárban dolgozni. Nem akarom egy irodai székben tölteni a napjaimat úgy, hogy közben azon gondolkodom, meddig bírja még a gerincem.
Addigra saját lábon akarok állni.
Olyan munkát akarok felépíteni, amelyet a saját tudásomból, kreativitásomból és mindabból teremtek meg, amit az évek során megtanultam.
Ezért tanulok.
Ezért írok.
Ezért építem a vállalkozásomat.
Ezért próbálkozom újra akkor is, amikor valami nem sikerül.
Nem azért, mert nem tudok nyugton maradni.
Hanem mert készülök a saját jövőmre.
És közben hiányzol. Nagyon Hiányzik a férjem aki az esküvőnkkor nem ígért mást csak hogy
"...szeretni nem azt jelenti,Hogy két ember egy igát von,Hanem a másikat biztatni, repülni át egy világon…"
Tegnap szükségem lett volna rád.
Nem arra, hogy megments.
Nem arra, hogy megoldd a gerincemet.
És még csak nem is arra, hogy minden mást félretéve körülöttem forogj.
Jólesett volna egyszerűen az, hogy mellettem vagy.
Hogy amikor fáj, azt mondod:
„Gyere. Itt vagyok veled.”
Talán ezért jutott eszembe az a Kowa-dal is, ami valamikor a házasságunk elején annyira sokat jelentett nekem.
Nem akarom elvenni a világodat.
Nem akarom, hogy ne legyen játékod, Blizzardod, saját időd és saját dolgaid. Nem hiszem, hogy két embernek mindent együtt kell csinálnia ahhoz, hogy szeressék egymást.
Éppen ellenkezőleg.
Csak szeretném, ha megint lenne átjárás a két világ között.
Néha gyere be az enyémbe.
Én is bemegyek a tiédbe.
Mesélj arról, ami téged érdekel. Mutasd meg. Talán még játszhatunk is együtt valamivel. Bár nagyonnidegenkedem a kontrollertől. Én pedig szeretném, ha néha te is megkérdeznéd, mit írok, mit tanulok, mit építek, mitől félek, vagy miért kell a zene ahhoz, hogy Alice mellett is megtaláljam hazafelé az utat.
Menjünk el sétálni csak úgy mint régen. Csak kezen fogva.
Nézzünk meg megint egy filmet.
Beszélgessünk.
Érintsük meg egymást csak úgy, minden különösebb ok nélkül.
Nem akarok szép szavakat kérni tőled. Nem kell virág. Nem kell bársonydoboz. Fehér lovas hintó végképp nem kell.
Csak szeretném újra érezni, hogy miközben mindketten a saját világunkban is vagyunk, néha még mindig egymást is bíztatva apró érintésekkel repülni át egy világon..